Választott vagy elrendelt?

 Sokakban felmerül a kérdés – joggal – vajon egész életemben azzal akarok foglalkozni, amit tizennyolc évesen választottam vagy rosszabb esetben, amire kényszerítettek? A kényszerítés eredhet a családtól vagy pusztán maga a helyzet teremti meg a kényszer táptalaját, például nem állnak rendelkezésre olyan jegyek és érettségi átlag, ami szívünk szerinti választást lehetővé tenné és így más pályára kényszerülünk.

 A legtöbb tetoválásellenes – mint ami én is vagyok, ha őszinték akarunk lenni – azon az alapon gondolja a tetoválást totális baklövésnek, – ha nem foglalkozunk az esztétika, erkölcs terén valamint a státusz szimbólumként betöltött szerepére – hogy amit az ember teszem azt húsz éves korában rákarcoltat a testére, vajon negyven évesen, érettebb gondolkodással is egyetért majd és helyénvalónak tartja-e.

Nagy valószínűséggel a többség nem értene egyet jelenkori és fiatalkori elképzeléseivel.

 Hiszen, hogyan is lehetne elvárni bárkitől is, hogy fiatal felnőtt fejjel, reálisan képes legyen látni önmagát egy tíz, húsz vagy akár harminc évvel későbbi alakban.

 Nincs ez másként a pályaválasztás terén sem. A diákok fiatalon kényszerülnek döntést hozni, szinte egész hátralévő életükre vonatkozóan. De vajon van-e rá biztosíték, hogy a döntés egy egész életen át helyesnek bizonyul?

 Szerencsés esetben van, bár természetesen erre is, mint általában az élet legfőbb kérdésire, csak utólag kapunk választ.

 Sokak az egyetem elvégzése után az első munkaszerződések megkötését követően eszmélnek rá, hogy nem biztosak a járt úton történő továbbhaladás szükségességében. Természetesen helyzet, illetve személyfüggő lehet ennek a félelmetes és bizonytalan érzésnek az alapja. Kételkedhetünk saját képességeinkben akár azáltal, hogy a magunk által felállított célokat nem tudjuk elérni vagy más is elültetheti bennük a kérdést, vajon alkalmasak vagyunk-e a pályára.

 Így elérkezhet a pillanat, hogy más életút felé kacsingatunk és új értelmet keresünk létünknek. Azonban ez korántsem annyira egyszerű a valóságban, a nagybetűs élet kerítései között. Ahhoz, hogy eljussunk a megoldáshoz, végig kell járnunk a döntéshozás rögös útját. Ezen út során az eddig pedzegetett kérdéseken túl további, megválaszolandó kérdésekkel fogunk találkozni, melyeket meg kell tudnunk megválaszolni. A kötelezően megválaszolandó kérdéseken túl olyan ellenségekkel is szemben fogjuk találni magunkat, mint a kétségbe esés, a bizonytalanság, az önámítás és az önsajnálat. Ahhoz, hogy ennek az útnak a végét egyáltalán megláthassuk, különbséget kell tudnunk tenni a helyes és a helytelen kiindulópont között. Sokak lehetnek, akik csak egyszerűen nehezebb és így már kilátástalannal tűnő időszakot élnek meg. Ebből táplálkozva merítik új és nagy valószínűséggel nem nagy realitástartalommal bíró elképzeléseiket. Amennyiben ilyen helyzetről van szó, nem szégyen beismerni, ha olyan nehézséggel találjuk szemben magunkat, amit egyedül nem tudunk megoldani. Ettől még nem kell elbizonytalanodni sem fiatalkori énünkben, akinek mersze volt meghozni egy életre szóló döntést, sem jelenkori tükörképünkben.

 Az érem másik oldalán állni csakugyan nem szégyen. Belátni, hogy valamihez ragaszkodni, ami nem létezik vagy rossz döntésen alapul dicséretes és bátor. Ne féljünk magunkban felfedezni a szunnyadó izgalmasabb és magunkat boldogabbá tevő énünket. Ha végigjárunk a sötét és minden veszéllyel teli önismereti úton, megtalálhatjuk valódi személyiségünket és életünk valódi, érettebb tudatossággal kitűzött célját.